Április 28-án szerdán hajnal fél 2-kor az autómban ülök, még alig ébredtem fel és azon gondolkozom, mit csinálok. Ez a gondolat még többször belémnyilal majd a nap folyamán. Lud barátomhoz megyek éppen, hogy tőle induljunk a Tátrába egy kis télzáró mászásra. Kedd reggel hívtam fel, hogy esetleg nem megyünk-e ki valamelyik nap a Hohe Wandra mászni egyet. Azt mondta, menjünk, de a Tátrába. Kérdem mikor, azt feleli, holnap gyere ki hozzám 3-ra és menjünk. És most itt ülök, még a rádióban is az éjszakai műsorok mennek.

Miután megérkezem, gyors átpakolás az ő autójába és indulunk is a kihalt utakon. Jó mitfahrerként szóval tartom, beszélgetünk mindenféléről. Elég jól bírom, a Poprád felé vezető autópályán szunnyadok csak picit el, de egy élesebb kanyar magamhoz térít. Itt vagyunk a Tátra alatt. Leparkolunk a Poprádi-tavi elektricska megállónál, a miénk az egyetlen autó. A Tátra felhőkbe burkolózik, de néhány havas csúcs azért néha ki-kikandikál. Hamar elindulunk, hogy majd a Poprádi-háznál reggelizünk, jó háromnegyed óra alatt ott is vagyunk. Ekkor még süt a nap és mosolyogva fogyasztjuk el szendvicseinket. Mindketten pecsételünk a TrekPassunkba.

Húsz perc elteltével a kék jelzésű ösvényen gyaloglunk fölfelé, ami kezdetben jeges, majd egyre havasabb. Később olyannyira havas, hogy egyre nehebb a haladás benne. Lud úgy dönt, hogy hótalpat vesz elő. Én haladok tovább. Itt már nem találjuk az ösvény nyomát, de ez nem is baj, mert hamarosan elkanyarodunk a Vörös-kuloár (hivatalosa nevén a Vörös-meder felé). Jobbra a két másik kuloár, a Sátán és a Pokol, lehet, hogy lefelé az egyiken jövünk. Közben kissé gondterhelve nézzük a hegyoldalt. Mindenfelé lavinanyomok. Megbeszéljük, hogy mi legyen és a fagyásformák, illetve a viszonyok miatt úgy döntünk, megyünk tovább, de figyelünk. A Vörös-kuloár aljánál kiszélesedik a lavinanyom, mintha felszántották volna a havat, mindenfelé görönygyök, árkok, kövek. Nem lettem volna benne abban, ami itt lejött. Nyomok nincsenek, a lavina óta mi vagyunk errefelé az elsők. Közelebbről megnézve nem tűnik vészesnek, de biztos, ami biztos a kuloár bal oldalán haladunk, ami biztonságosabbnak tűnik. Feljebb annyira összeszűkül, hogy mindegy is lesz, itt még talán számít valamit.

Lassan előkerülnek a jégcsákányok és a hágóvasak is. Egy nagyon kényelmes helyen öltözünk be igazi hegymászónak, én még le is tudok ülni. A kilátás pazar, de a kezdeti jó idő már sehol sincs: a Tátra gyűjti maga köré a felhőket. Haladunk tovább, végülis a ruházatunk jó, vizünk és élelmünk is van. Elkezdődik a robotolás és a szenvedés felfelé. Nyomtaposás és útkeresés a hóban, merre kisebb a hó, ki menjen elöl, ezek a legnagyobb problémáink. Minden negyedik-ötödik lépésünkre visszacsúszunk egy-két lépésnyit. Aki hátul jön, annak jó, szinte lépcsőházban érzi magát, aki elöl megy, szenved és zihál. Fárasztó dolog a nyomtaposás a lábszárközépig érő hóban. A kuloár is egyre meredekebb. A legkeskenyebb részén 45 fokosra saccoljuk. Itt még pikánsabbá teszi a mászást a lejegesedett rész, ami felváltja a mélyhót. Aztán újra nyomtaposás. Már látom magam előtt a hágót. Még 10 méter és fent vagyok. Hátranézek, Lud videózik alattam. Elindulok, megteszem a 10 métert, felnézek és megállapítom, hogy még 10 méter és fent vagyok. Ezt kb. még négyszer eljátszom, mire már valóban ott vagyok a hágó alatt. Egy utolsó nagy nekifutás és végül előbukkanak a szemközti hegyek. Felemelő érzés.

Lud is felér és eszünk. Gyors tanakodás, hogy mi legyen és arra jutunk, hogy ugyanitt megyünk le, itt már legalább ismerjük a hóviszonyokat, nem vállalkozunk, hogy az ismeretlen Sátán-kuloáron másszunk le. Viszont, ha már itt vagyunk, a Sátánra csak menjünk fel. Miután a hátizsákjainkat biztonságba helyezzük, elindulunk egy jégcsákánnyal és fényképezővel a kézben/zsebben. Alig teszek meg pár métert és máris a derekamig ér a hó és egy helyben kaparászom, de feljebb, sőt egyáltalán sehova nem haladok. Kerülünk balra, ki egy kis bordára, itt már jobb a hó. Elérjük a gerincet, itt már jobban haladunk, ekkor bukkan ki előttünk a főcsúcs, a Sátán. A kis előcsúcson készítünk pár képet és úgy döntünk, nem megyünk tovább, rosszak a hóviszonyok és még vissza is kell mászni az elég bizonytalan Vörös-kuloáron. Még több fotó után indulunk. A hátizsákjaink nem csúsztak le a mélybe, felkapjuk őket és elindulunk.

Első próbálkozás: rendesen háttal a hegynek, de egy kisebb csúszás után inkább szembefordulok. Így meg nagyon fárasztó. Megint háttal a hegynek. A szűkületnél a jeges szakaszon óvatosan mászom lefelé, közben üvöltök Ludnak, hogy álljon meg és várjon, mert rengeteg jeges havat sodort rám föntről. Az egyik a sisakomon, a másik a kezemen pukkant szét. Lejjebb érve üvöltök neki, hogy jöhet, majd nem törődve azzal, hogy mennyire csúszik ismát megfordulok. Innentől kezdve szépen legyaloglok a hegyről, bár többször kell magam jégcsákánnyal megfogni. Csúszik, a hágóvasamon 10 másodpercenként 15 centis lesz a hóréteg. A délelőtti öltözőhelyen leveszem a vasakat. Az idő egyre melegebb, a hó egyre nedvesebb, de szerencsére már kiértünk a veszélyesebb zónából. Már csak egy utolsó harántozás és elérem az ösvényt. Lud megint hótalppal próbálkozik, ám amíg felveszi, én szinte ki is érek a mélyhó zónájából.

Egy nagy kövön fekszem le napozni és várok rá. Nemsokára megérkezik és innentől az ösvényen folytatjuk. Nincs benne köszönet, mert reggel óta nagyon megolvadt a hó, alig bírunk benne haladni és persze már 1000 méter szint is van a lábunkban. Utunk legundorítóbb és egyben legnehezebb része ez. Már csak azt várom, hogy leérjünk a Poprádi-házhoz. Sajnos a kamáslim sem a régi, tele van hágóvas szaggatta lyukakkal, ahol a nedves hó szépen bejut. Egészen a bakancsomig. Ilyen nedves hót rég láttam, ha hozzáérek, egyből csuromvizes leszek, a zoknim már tocsog a vízben. Leérek a házba, Lud utánam érkezik be pár perccel. Bakancs le, zokniból vízfacsarás. Eszünk, iszunk és szárítkózunk. Akinél van pótzokni, átveszi. Nálam nincs. Húsz perc után elindulunk. Szerencsénk van, félúton utolér egy terepjáró és felvesz minket, levisz a parkolóig. A Rysy alatti menedékház vezetője az. Megtudjuk tőle, hogy az idén csak a büfé lesz nyitva, mert felújítják a házat. Jó tudni. Gyorsan átöltözünk civilbe és elidulunk haza. Éjjel 11-re budapesten is vagyunk. Hosszú nap volt, az biztos.

További képek:

Lud barátom videója a túráról:

.