Vasárnap délután a langyos Budapesten elég hihetetlennek tűnt, hogy aznap reggel még a Magas-Tátrában, a Zöld-tavi házból néztünk farkasszemet a kint tomboló hóviharral. Fehérbe borult, vadregényes táj, bent jó meleg, lágy, karácsonyi hangulatot idéző dallamok, forró reggeli tea, s mi éppen azon gondolkoztunk, hogy három kalandos nap után a rossz idő ellenére még megmásszuk-e a Nagy-Morgást vagy inkább a hegy lábánál parkoló autó felé vegyük az irányt a harmadik napja szűnni nem akaró szélben és hóesésben. Végül az utóbbit választottuk, de az ezt megelőző három napról így is van mit mesélni…

Egy kellemes, hegymászós, május eleji hosszú hétvégét terveztünk eltölteni a Tátrában, a Zöld-tavi völgy környékén. Számoltunk azzal, hogy havas túrákat teszünk majd, de a valóság végül minden képzeletet felülmúlt, az enyémet legalábbis mindenképpen. Mégis, hatalmas élmény volt.

Csütörtök kora reggel a Nyugatinál találkozott kis csapatunk, majd külön autókkal nekivágtunk a Tátralomnic felé vezető útnak, hogy pár órával később megint találkozzunk, s egy Miskolc felől érkező útitárssal kiegészülve hatan végül nekivágjunk a Zöld-tavi ház felé vezető ösvénynek. A készülődés és az átöltözés szép időben zajlott, olyannyira, hogy egy (futó)nadrágban és vérmérséklettől függően hosszú vagy rövid ujjú pólóban indultunk felfelé. Az autótól a sárga jelzésű turistaútig vezető kék ösvény elég sáros és köves volt, hóra szánt merev bakancsainkkal egy kicsit kényelmetlen volt közlekedni rajta. Később, a sárga ösvényre kanyarodva hókásássá vált a terep, de csak a közel háromórás bandukolás végén, a ház közelében lett igazán havas az út. Ez már jobban tetszett. Szép ez a túra egyébként, a turistaút jórészt a vadul csobogó patak mellett vezet, kis hidakon kell átkelni, erdei pihenőkben lehet megállni szusszanni és falatozni, kihelyezett térképek és tájékoztató táblák nyújtanak érdekes információkat a környékről, úgyhogy akár egy egynapos kirándulást is érdemes tenni erre, egy jó kis menedékházi ebéddel egybekötve.

Miután felértünk a házba, fél négy felé, nem tétlenkedtünk – gyors szobafoglalást és hátizsákpakolást követően már készen is álltunk a délutáni túrára, a Nagy-Morgás megmászására. Az idő szerencsére még mindig kellemes volt – nem sütött ugyan a Nap, de a gyülekező felhők nem adtak okot aggodalomra. Elindultunk a háztól, egy órán keresztül a sárga jelzésű trekkingútvonalat követtük a kuloár aljáig. Szép és kellemes menet volt, nekünk hátul, az elöl haladók azonban – kitaposott nyom híján – igencsak megszenvedték ezt a gyaloglást. Mivel utunk egy hóval fedett törpefenyves felett vezetett, a csapat eleje pár lépésenként, combig süllyedt a hóban, lassan, kínlódva haladtak csak előre, amiért mi, hátul, a kitaposott nyomokon élvezkedők éreztünk is némi lelkiismeret furdalást. A törpefenyvesre ez amúgy is jellemző – gallyak, ágak, gyökerek akadályozzák az előrejutást és ejtik csapdába a hóba süllyedő túrázó bakancsát. Ennek ellenére élveztük a gyaloglást. A kuloár aljába érve gyors biztonsági eligazítást kaptunk a jégcsákány és a hágóvas helyes használatáról, majd, az idő rövidsége ellenére, zsákjainkat egy sziklatömb tövében hagyva, gyakorlásképpen nekivágtunk a Nagy-Morgásnak. Mély volt a hó és igen vizes, így hágóvas használata nélkül haladtunk felfelé. A kuloár feléhez érve megállapítottuk, hogy késő van, ezért a csúcsesélyek elszálltak, így élveztük egy kicsit a havat és a magasságot, majd – ki fenéken csúszva, kurjongatva, ki a hagyományos módon – leereszkedtünk a hegyről. A házba visszatérve elfogyasztottuk első vacsoránkat, majd az inkább hideg, mint langyos zuhany után dideregve nyugovóra tértünk. A ház egyébként tele volt túrázókkal, s később, szombaton kirándulók is érkeztek még. Időnként terhes is volt a nagy hangzavar.

Másnap, pénteken reggel 8 órára időzítettük az indulást és a Fehér-tavi-csúcsot vettük célba. Ébredés után az ablakon kinézve sűrű felhőket és vadul hajladozó növényeket láttunk, így várható volt, hogy az időjárás szempontjából sok jóra nem számíthatunk. Jól beöltöztünk és a háztól balra, a piros jelzésen elindultunk a Fehér-tó irányába. Én erre még nem jártam, s bár utunk megint egy törpefenyőerdő felett vezetett, nagyon élveztem a tóig tartó dimbes-dombos trekking túrát. A tónál szusszantunk egy kicsit, de nem időztünk sokáig, mert időközben még jobban felerősödött a szél és valamiféle havas-jeges, pétisóra hasonlító csapadék is hullani kezdett. Kellemetlen volt, de még csak az elején jártunk, s csak sejthettük, hogy egész nap hasonló időjárásban lesz részünk. A tó felett, a Kopa-hágóra felkapaszkodva elértük a Tátra főgerincét, s balra fordulva a Fehér-tavi-csúcs felé vettük az irányt. Kietlen terepen, havas, kőtörmelékes, helyenként füves oldalakon és hátakon vezetett az út. A jórészt hóval borított, bizonytalan terepre tekintettel hamar hágóvasat kötöttünk, s a csontig hatoló hideg szélben rendületlenül mentünk előre. Az út következő része igen változatos volt, hómezők, kuloárok, sziklás-köves gerincrészek váltották egymást, melyeken helyenként kézzel-lábbal kapaszkodva haladtunk tovább. Egy sziklatömb tövében ebédeltünk, a széltől ugyan nem óvott, de legalább ettünk-ittunk, új erőre kaptunk. Én mindenképpen, akkorra ugyanis majd’ megfagytam, s ennek megfelelően a kedvem sem tört égi magaslatokba. Időnként kilátástalannak és ésszerűtlennek láttam a továbbhaladást, nem értettem, mit is keresünk ilyen ítéletidőben a hegyen, de a kis pihenő ezen is sokat segített. Az utat folytatva beláttuk, hogy a csúcsra nem juthatunk fel, jórészt a folyamatosan tomboló viharos szél miatt. Nagy bánatunkra nem csak a csúcsot, de a tájat sem láttuk egy pillanatra sem, hiszen a környező csúcsokat és völgyeket sűrű felhőréteg takarta. El kell ismerni ugyanakkor, hogy a sebesen száguldó, réteges felhők még ilyen körülmények között is megkapó látványt nyújtanak.

A csúcsról lemondva megpróbáltunk a gerinc túloldalán egy visszaereszkedésre alkalmas völgyet keresni, ami nem volt egyszerű dolog, hiszen a környező kuloárokat szinte kivétel nélkül friss lavinanyomok díszítették. Bár mi magunk is kereszteztünk nem egy lavinaveszélyes hómezőt a nap folyamán, nem akartunk feleslegesen kockáztatni. A gerinc túlsó oldalán, nem messze a csúcstól végül találtunk egy alkalmas leereszkedési útvonalat, ám a szél időközben egy kicsit alábbhagyott, amin felbuzdulva a hómezőkön keresztül tovább folytattuk utunkat a csúcs felé, méterről méterre küzdve előre a mély, instabil, helyenként derékig érő hóban. Élmény volt! Az időnként elcsendesedő szélben a havas hegyoldal látványa, a hágóvas alatt ropogó, csikorgó hó hangja, a tüdőnket megtöltő friss levegő és a helyzet extremitása felett érzett izgalom mostanra elfeledtette a délelőtti sötét gondolatokat. Vidáman haladtunk a csúcs irányába. Ám közelebb érve végképp beláttuk, hogy a csúcshódítás igencsak valószínűtlen. A továbbra is felhőbe burkolódzó Fehér-tavi-csúcs alatt hatalmas, nehezen mászható sziklák és helyenként jeges, máshol nagyon mély hóval borított kuloárok állták utunkat, melyek között végül nem találtuk meg azt az irányt, melyből a csúcs biztonságosan megközelíthető lett volna. Próbálkoztunk, hezitáltunk egy ideig, majd megkezdtük a leereszkedést a tóhoz. A mély hóban, friss lavinamezőkön keresztül gyorsan kellett mozognunk, nehogy veszélybe kerüljünk. Egyesek ismét szélsebes fenéken csúszással, mások hóban futással abszolválták a feladatot, s valóban, pillanatok alatt leértünk a trekkingösvényre. Külön öröm, hogy ekkorra a két órája, különös körülmények között, a hegycsúcs közelében elveszett (vagy elveszettnek vélt) társunk is megkerült, vidáman üdvözölt minket, az érte aggódókat a tó partján. Az ösvényen, amin reggel jöttünk, hazabaktattunk, immár szinte napos időben. Elégedettek voltunk, azt gondolom, mert bár nem jutottunk fel a csúcsra, a szélsőséges időjárási körülmények és a változatos domborzati viszonyok, a sziklamászás és a fenéken csúszás elegendő élményt nyújtottak. A házba visszaérve – tanulva az előző napi esetből – azonnal, s ezúttal meleg vízben zuhanyoztunk, majd a vacsi és a jól megérdemelt sör után befaltunk egy adag buchty-t, vagyis lekvárral töltött, kakaóporral megszórt gőzgombócot. Kihagyhatatlan!

Másnap reggel az előző napinál is lehangolóbb látvány fogadott – hóvihar tombolt, viharos széllel. Egy parky – vagyis virsli – reggeli elfogyasztása közben az időjáráson és a hegymászók kivételes elszántságán elmélkedtünk, ahogy a természettel dacolva egymás után belevetették magukat a hófergetegbe; majd mi is felkerekedtünk. Ezúttal az ellenkező irányba indultunk, a ház mögé, s a Zöld-tó mellett elhaladva a Téry-horhoson keresztül a Zöld-tavi csúcs megmászását tűztük ki célul. Ebbe az irányba nyáron sem vezet kijelölt turistaút, nem hogy télen, de ez természetesen nem jelent akadályt a hegymászó számára - ha nincs út és nyom, majd talál és tör magának. Így tettünk mi is, a hol előttünk, hol mögöttünk haladó tucatnyi szlovák (sí)túrázóval egyetemben. A vihar tombolt, szó se róla, pétisószerű hószemeket szórva az arcunkba, amint nyomultunk felfelé a kuloárban. A hágóhoz vezető út felénél egy szikla oldalában pihentünk egy kicsit és előreengedtük a szlovák kollégákat, hadd tapossák egy kicsit a nyomokat ők is, a sor elején. Jó döntés volt – kb. három perc múlva olyan tejszerű köd/felhő ereszkedett a tájra, hogy a társainkat alig láttuk, nem hogy a helyes utat. Jó ideig alig haladtunk, szinte lépésenként megálltunk, mígnem néhány, jobbról jövő hangfoszlány hatására átvágtunk a hómezőn, elértük a felfelé vezető kuloár alját és felcsatoltuk a hágóvasakat. Dacoltunk az elemekkel – mostanra patakokban folyt a pétisószerű hó lefelé a hegyoldalon, rendkívül megnehezítve a járást. A fagyott felső hóréteg alatt hungarocell-jellegű, apró hógolyócskák voltak, melyekben eltűnt és csúszott a bakancs felfelé lépés közben. A szél az arcunkba csapkodta a havat, mintha ezer apró tűvel szurkáltak volna, fájdalmasan, s a szemünket alig tudtuk nyitva tartani. A friss nyomokat pillanatok alatt befedte a leömlő hófolyam, így tulajdonképpen mindenki maga kereste az utat felfelé. Tudtuk, hogy ha a helyzet nem javul, a csúcsesélyeink ismét elszállnak, de a hágóba, a Téry-horhosba, melynek túloldalán a Téry-házhoz lehet lejutni, mindenképpen fel akartunk mászni. Kézzel-lábbal kapaszkodva, négykézláb másztunk fel az emelkedő utolsó, legmeredekebb szakaszán, mely az én személyes kedvencem, hogy őszinte legyek. Valóban nagyon meredek, de hágóvassal és jégcsákánnyal – ha valamelyest tart a hó – szinte fel lehet szaladni rajta, négykézláb. A tetején, a Téry-horhosból gyönyörű kilátás nyílik a környező csúcsokra, völgyekre, tavakra és a Téry-házra – mindezt én hallomásból tudom, mert most, második ott jártamkor is tejszerű felhő fedte a tájat, amerre a szem ellátott. Röviden elidőztünk egy szikla tövében, majd a körülményekre való tekintettel a leereszkedés mellett döntöttünk. Ismét rendkívül gyorsan leértünk, mindenki a maga módján, izgalmat legfeljebb a helyes irányba vezető kuloár megtalálása okozott, tekintettel arra, hogy a nagy ködben pár méternél távolabb nem láttunk. Korán leértünk a házba, s minthogy senki nem érzett olthatatlan vágyat az újbóli kimerészkedéshez, gulyáslevesek, fatányéros kolbászok, sör és meleg tea társaságában töltöttük a nap hátralévő részét, majd a másnapi szikrázó napsütés reményében mentünk aludni.

Szükségtelen mondani, hogy – ahogy az a beszámoló elejéből is kiderül – az idő vasárnap reggelre sem változott. Kora reggel, fél hétkor ott ültünk az ablaknál és fájó szívvel lemondtunk az aznap délelőttre tervezett túráról. Komótosan reggeliztünk, majd utolsó lendülettel belevetettük magunkat a hóesésbe. A lefelé utat nagyon gyorsan megtettük. Egy kicsit szomorkás volt a lemenet most is, mint mindig – a havas ösvény sáros-vizes-köves úttá, a hóvihar áztató esővé változott, s a hegyek és az erdő nyugodt világából a civilizációhoz közeledtünk. Ezúttal ráadásul a télből a kora nyárba értünk át mintegy két óra alatt, amely egy kicsit még tetézte a hazatérés okozta sokkot. De nem baj – jól éreztük magunkat, küzdöttünk a heggyel és feszegettük saját határainkat, s remélhetőleg sokáig kitartó élményeket szereztünk.

Csak hát… hétfőn kora reggel, fél hétkor, kipihenten egymásra néztünk és ott volt a szemekben a néma kérdés: itt az idő, fel kell kelni; ma merre indulunk?

- sz -