Königschusswandsteig – klettersteig csak mazochistáknak
Már egy ideje eldőlt, hogy egy szép csütörtöki napon, jó idő esetén, elugrunk Ausztriába egy egynapos klettersteig túrára. Kiválasztottunk a Rax legnehezebb útvonalát, hogy legyen benne valami izgalom. Kis csapatunk egyre bővült, végül öten vágtunk neki az útnak. A korai indulás után délelőtt tízkor igazi megváltás volt kiszállni az autóból, ahol két jól megtermett fiúval szorongtam a hátsó ülésen.
A Königschusswandsteig-ra Prein an der Rax egy kis parkolójából indul a turistaút. Dózerútról, majd kis erdei ösvényről van szó, a megközelítés nem különösebben nehéz, inkább csak időbe telik. Mintegy egy óra elteltével elérkeztünk az út kétharmadához, egy kis forráshoz, ahol pihentünk egy kicsit és a pesti vizet friss forrásvízre cseréltük a hátizsákban lévő kis szopókás víztartóban. Sokkal praktikusabb ez a tartály, mint a palack, hiszen a csöve ott fityeg a hátizsák vállpántján, és egy mozdulattal, akár menet közben inni lehet belőle, nem kell megállni, lecuccolni, üveget keresni, stb.
Továbbindulva egy köves ösvényen hamarosan elérkeztünk a Haidsteig nevű út beszállásához. Ezt a klettersteiget tavaly már megmásztuk, kellemes, szépséges, közepesen nehéz útvonal, és különösen fontos, hogy ezen tényleg a mászás a lényeg, hiszen mintegy 400 méter hosszan vezet a drótkötél a hegycsúcs felé. Ezúttal azonban továbbmegyünk. Az osztrák klettersteig kalauz az út maradék részéről így ír: „A Haidsteig beszállásától balra elérünk egy törmeléklejtőt, melyen felfelé, az ösvényt követve megközelítjük a Königschusswandsteig táblákkal jelzett beszállását.
Khmm… Milyen egyszerűnek tűnik… Csakhogy a sziklafal mögött egy vörös kövekkel borított meredek, hosszú-hosszú törmeléklejtő tárult a szemünk elé, melyen nem hogy ösvényt nem láttunk, de még szinte lehetőséget sem a feljutásra. Nem tudtuk, meddig kell menni, hol lehet a beszállás, és azt sem tudtuk, egyáltalán hol és milyen irányban próbálkozzunk. Akárhova léptünk, bokáig süllyedtünk a kőrengetegben, s minden lépésnél 30-40 centit csúsztunk visszafelé. Kilátástalannak tűnt a dolog, ráadásul veszélyesnek is, hiszen minduntalan kövek indultak lefelé, az elől haladók szükségszerűen tolták a köveket a hátsókra, így végül egy sziklatömb tövében kénytelenek voltunk sisakot venni. Kényelmetlen volt a helyzet és kellemetlen is. Nehezen haladtunk és lassan – az előrejutáshoz gyorsan kellett lépegetni, a visszacsúszások miatt, de ez elég fárasztónak bizonyult. Időnként megálltunk, a kőtengert kémleltük, és azt, hogy a lejtőt szegélyező hatalmas sziklafalak tövében hol lehet már az a beszállás. Csalódás volt, az biztos. Az is megfordult a fejünkben, hogy visszafordulunk és a Haidsteiget másszuk, hiszen ezt a kínlódást a várhatóan rövid klettersteig nem éri meg. Végül továbbhaladtunk, hol a kőrengeteg közepén, hol a sziklák tövében, míg mintegy háromnegyed órás (!) küzdelmet követően felértünk a táblákhoz. Így visszatekintve, a kalauz leírása, mit mondjak, igen nagyvonalú.
Ettünk, pihentünk egy kicsit, felvettük a maradék felszerelést, és nekiláttunk a következő probléma megoldásának: a klettersteig első pár száz (!) méterén nincs drótkötél, hanem gyakorlatilag sziklát kell mászni teljes felszerelésben, biztosítás nélkül. A beszállást persze elnéztük, az első métereket nem ott másztuk, ahol kellett volna, hanem egy jóval nehezebb faldarabon. A kitettség, a biztosítás hiánya törmelékes, morzsolódó sziklával párosult, fogások törtek le, így kifejezetten kellemetlen és (számomra) ijesztő volt a helyzet. Elő is került a kötél, melyet magamra csatoltam, fent pedig biztosítottak, biztos, ami biztos, nem történt semmi, persze, viszont a kötél már a létével egyértelműen nagy biztonságérzetet adott. Ezzel természetesen vigyázni kell, hiszen az ember nem mászik jobban attól, ha kötél van hozzákötve, de a pszichés akadályokat segíthet leküzdeni. Mindenesetre felértünk és elértük az utat, ahol még jó ideig törmelékes peremeken másztunk (egy jó kis átlépés is fűszerezte az utat, magas fiúk előnyben…), majd elértük a drótot. Végre. Nagy megkönnyebbülés volt, a rossz hír viszont az, hogy tulajdonképpen csak mintegy 200 méter mászás maradt hátra, a többi utat már megtettük az előzőekben.
A klettersteig maga jó volt, a törmelékektől és a folyamatosan hulló apró kövektől eltekintve, volt benne egy E-s (a besorolás szerint legnehezebb) szakasz, ami meglepően jól és könnyedén ment (szerintem részben a megközelítési út felett érzett bosszúság miatt), majd a végén következett némi izgalom, egy kémény. Ilyenen én még nem másztam át, aggódtam is eléggé, a többieknek is időbe telt, akkor velem mi lesz, de végül (ismét a kötél adta biztonságérzettel) sikerült jól megoldani. Ezzel véget is ért tulajdonképpen az út, kiértünk a fennsíkra, ahol hatalmas erejű szél fújt, felsétáltunk a csúcsra, amit az egyre erősödő szél miatt hamar el is hagytunk, és a Neue Seehütte felé vettük az irányt. Ott pihentünk, ettünk-ittunk, melegedtünk, majd elindultunk lefelé.
Az általunk választott, sárga sávval jelzett levezető út nagyon szép és kellemes, hosszan törpefenyvesen keresztül vezet és tulajdonképpen szinte végig remek kilátás nyílik arra a falra (és a törmeléklejtőre), melyet előtte másztunk. Gyorsan haladtunk lefelé, gond nélkül, az egyetlen izgalmat az a három (hatalmas) hófolt jelentette, melyet kereszteznünk kellett. Csúszott a hó, meredek is volt valamennyi keresztező lejtő, így lassan és nagyon óvatosan haladtunk, a bakancsokat jól „odaragasztva”, a botokra támaszkodva.
Nagy volt alattunk a mélység, s bár azzal viccelődtünk, hogy valamelyik hómezőn lecsúszva bizony gyorsan le lehetne érni a völgybe, azért mind megkönnyebbültünk, amikor rendben átértünk az utolsón is. Egy idő után beértünk az erdőbe, nedves, tűlevelekkel borított talajon haladtunk, majd visszaértünk a reggeli dózerútra, és végül a kb. másfél órás lefelé gyaloglást követően leérkeztünk az autóhoz. Nyújtottunk, pakoltunk, majd irány haza.
Visszatekintve jó kis nap volt, kihívás és végül büszkeség, hogy megmásztuk a Rax legnehezebb vasalt útvonalát. Jó volt a hegyen lenni, majd lefelé bent az erdőben, szép volt a táj, zöld, akármerre néztünk, és jó volt egy kicsit távol lenni a város zajától.
Az is biztos, ugyanakkor, hogy emlékszem, milyen gondolataim voltak a törmeléklejtőn, hogy megígértem magamnak, hogy erre a klettersteigre nem megyek többet, és bár itthonról szebbnek tűnnek az emlékek, nem kétséges, hogy ott nem ok nélkül jutottam erre az elhatározásra. Úgyhogy - szép volt, jó volt, de egyszeri alkalom - remélem.
- sz -
