Régen tervezett túra valósult meg, hiszen már áprilisban arról beszélgettem a két ötvenes éveik közepén járó úrral, milyen is lesz a Dolomitokban, hova megyünk, mit mászunk meg. Nagyon izgatottak voltak már a kempingben, sátorban alvás gondolatától is, aztán sorra jöttek-mentek az e-mailek, ki mit hozzon, kempingasztal, szék, főző, élelem… Minden, amire addig nem is gondoltam, szóba jött. Hiába, a precizitás fontos. Szerencsére erőnléttel is jól álltak az urak, felvették a versenyt a 20-30 éves korosztállyal is.

Janó és Józsi két régi jó barát egy komolyabb ferrata túrán szerettek volna részt venni, mint amit az átlag kalandtúra irodák szerveznek. Összeállítottunk hát nekik egy jó kis hatnapos programot és egy júliusi kedd reggel neki is vágtunk a Dolomitokba vezető 750 km-es útnak. Jól felkészültünk az előttünk álló napra, volt két jó nagy sátrunk, az egyiknek hatalmas előtere, ami esténként közösségi helyiségül is szolgált. Viszonylag korán, délután 4 körül érkeztünk a kempingbe, ahol hamar fel is vertük a sátrainkat a füvön, a háttérben Cortina templomtornyai, körülöttünk pedig a hegyek, a Fiames, a Cristallo, a Sorapiss és az Antelao csúcsai őrködtek. Nincs rá jobb szó: örültünk, hogy ott lehetünk.

Örömünket másnap reggelre szó szerint felhők árnyékolták be, és nem soká esni is kezdett. Ekkor még nem sejtettük, hogy az égi áldásban minden nap és éjjel részünk lesz. De eső ide vagy oda, nem volt mit tenni, azért jöttünk, hogy túrázzunk, így egy olyan ferrátára indultunk, ahol nem számít, hogy esik az eső. Persze így egy kicsit felborult az otthon előre felállított tervünk, de hát, ember tervez…
Így első túranapunkon a Lagazuoi alagutak ferrátájára indultunk. A Lagazuoira a Falzarego-hágóból szokás indulni, mégpedig úgy, hogy a felvonóval felmegy az ember a csúcsra és onnan szépen lesétál az első világháborús alagutakon. Mi azonban többre vágytunk, így fordítva kezdtük, a felvonót gondoltuk majd máskor használjuk. A kocsit a hágóban hagytuk a parkolóban, majd nekivágtunk az ösvénynek. Az idő szomorkás volt, csepergett az eső, de ez sem szegte kedvünket. A sziklát elérve kis kitérőt tettünk és megnéztünk, egy az első világháborúból hátra maradt falat és egy kisebb alagutat, majd haladtunk tovább fölfelé a cikkcakkos ösvényen.

Lövészárok a Lagazuoi alatt

Jó háromnegyedórás gyaloglás után elértük a bejáratát. Itt emléktábla is jelzi, hogy jó helyen járunk. Sajnos a szemerkélő esőben és ködben nem sokat láttunk az előttünk lévő ösvényből és kétségeink támadtak, hogy jó helyen járunk, de végül megtaláltuk. Itt felkerültek a fejlámpák és a sisakok is és beléptünk a félhomályba.

A barlangrendszer bejárata

Az alagútrendszert még az első világháború idején vájták a hegybe az olasz katonák… Amikor az olaszok beléptek a háborúba az antant hatalmak oldalán, az osztrákokat ez felkészületlenül érte, így fel kellett adniuk a nehezen védhető Cortina városát és az északabbra lévő jobban védhető természetes határvonalra, a hegyvonulatokra vonták vissza csapataikat. Az olaszok lassan nyomultak előre és megpróbáltak az osztrák csapatokkal szemben állásokat elfoglalni. A sziklákon kénytelenek voltak mindenféle segédeszközök, létrák, drótok segítségével közlekedni, ezek, a katonák által használt ösvények lettek számos mai via ferrata út elődjei. A Lagazuoinál nagy csaták bontakoztak ki. Az osztrák állások a hegy tetején és a gerinceken futottak végig, míg az olaszok alulról próbálkoztak. Hamar rájöttek, hogy ez nehezen fog menni, hiszen az osztrákok a felső pozícióikból könnyedén tűz alatt tarthatták őket. Ekkor úgy döntöttek, hogy alagutat ásnak a hegy belsejében és onnan aknázzák alá az osztrák állásokat. Az akció végül sikerült, lerobbantották a fél hegycsúcsot és egy tucatnyi osztrák katona meg is halt, mert a parancs ellenére nem hagyták el a posztjukat. A harc értelmetlenségét mutatja, hogy semmi nem változott, az osztrákok pár száz méterrel arrébb építették ki védelmi állásaikat.

Ma a barlangrendszer szabadtéri múzeumként szolgál. Rengeteg folyosójában számos helyen találunk korhűen berendezett termeket, géppuskaállásokat, legénységi szállásokat, parancsnoki szobát, amelyek alapján alkothatunk némi fogalmat arról, milyen lehetett az élet a háború alatt. Megindító és megrendítő is egyben.

A Lagazuoi-házhoz vezető gerinc

Közvetlenül a menedékház alatt egy kis előcsúcson érünk ki a hegyből és onnan egy keskeny gerincen jutunk fel a házhoz, ahonnan még egy jó 20 perc gyaloglás a csúcs. A menedékházban ehetünk, ihatunk és ha olyan kedvünk van, lanovkával térhetünk vissza a Falzaregon parkoló autóinkhoz. Mi innen is gyalog mentünk le, útközben még találtunk egy berendezett első világháborús parancsnoki szobát és egy géppuskafészket. Sajnos az időnk nem volt jó, a ködben még mindig alig láttunk 150-200 méternél messzebbre. Rövid, alig 1-1,5 órás séta után értünk vissza a hágóba.

Útjelző tábla a Lagazuoin